Szerző:Lina

E-mail: inu_yasha@citromail.hu

(Sakuraconra nevezett fanfiction):

Cím: Valami véget ért…

Hideg szél. Sötétség. Éjszaka. Egy sötét, fekete alak lépkedett a fák között. Arcát csuklya takarta, de nem a szél miatt. Nem akarta, hogy bárki felismerje, nem akarta, hogy egy csepp fény is beférkőzzön hozzá.
Lépésének halk hangjai visszaverődtek az itt-ott már berepedezett sírok között.  Nemsokára megállt. Lassan felemelte a fejét. Üres szemei, hirtelen fájdalommal, kínnal, bánattal teltek meg. Egy egyszerű, hófehér márványtáblát nézett. Körülötte a virágok már rég elszáradtak, halottak voltak, mint a temetőben minden más. Az idegen már nem cseréli ki. Egy ideig hűségesen hozta a szebbnél-szebb virágokat. De felhagyott ezzel, hiszen egy szép virág senkit nem hoz vissza.

Nem tud sírni. Az idő kiölt belőle minden érzést. Pedig egykor meglepve fedezte fel, hogy vannak érzelmei. Fegyvernek született, úgy rángatták, ahogy egy bábot szokás. Megelégelte és elszökött társaival. Ám rádöbbent, hogyha nem abban a cellában hal meg, akkor egy betegség végez vele. Ezek után minden igazságot kiderített. Üldözni kezdett egy lányt, kinek a vére megmentheti őt és barátait. A mérhetetlen gyűlölet és félelem vezérelte. Nem foglalkozott azzal, hogy mibe kerül, de megszerzi a gyógyszert.
- Ha visszafordíthatnám az időt… - hangja élesen szelte végig a csöndet. Nem érkezett válasz. Körülötte a magas, méltóságteljes fák némán merednek az ég felé. A telihold hidegen világított.
Lassan térdre ereszkedett. Finoman lehúzta a csuklyát a fejéről, az anyaga lomhán engedelmeskedett. Fekete haja még jobban a szemeibe hullott. Gyengéden érintette meg a táblát, félve attól, hogy eltűnhet. De nem tűnt el. Ott maradt, mint egy szilárd emlék, mely örökké kínozni fogja a lelkét.
- Hát ennyi? Nevek, egy márványtáblán egy temetőben? - dühösen belevágott a földbe. Haragudott mindenre. Életre, halálra, a sorsra, rájuk, magára.
Finoman leült, fejét ráhajtotta a karjára és, némán, immáron könnyek között merült bele a sötétségbe, amitől a megváltást várta. Emlékek sorozata rohanta meg.

Sokszor éjszakákat ült végig, a semmibe meredve. Próbálta kitalálni, hogy hogyan szerezhetné meg az elérhetetlen. Hogyan menthetné meg társait. Hányszor hallotta, hogy sikerülni fog, és rendbe jön minden. Minden? Mi minden?
Nem látta rajta senki, hogy mennyire szenved, próbált jó vezér módjára bátor lenni. S mikor végre ráakadt gyógyszerükre, Saya-ra a Sors ismét becsapta őket. A lány vére gyilkos volt számukra. Aznap este egyedül bóklászva találta meg boldogságát. Ez a teremtmény megmutatta neki, hogy milyen érezni. Elfeledte bánatát, és mosolyogott, életében először: őszintén. Ám akarata ellenére elárulta, s elvesztette örökre, akárcsak társait, barátait.
Kegyetlen sorsot szántak neki, mely elől nem tudott elfutni, szembe kellett vele fordulnia.
Kitartóan haladtak céljuk felé, ám az idő egyre fogyott, a halál pedig minden lépéssel, minden szívdobbanással közelebb jutott hozzájuk, hogy egy éjszaka bekopoghasson, és azt mondja: itt vagyok.

- Moses!
A sír mellett ülő fiatal fiú hirtelen felkapta a fejét. Körbepillantott, hogy ki is hívta, meglepve látta, hogy utolsó, életben maradt társa áll előtte. Megszeppenve bámulta, hiszen senkinek nem mondta el, hogy hova megy. Mikor a nap lenyugodott, csöndben elhagyta menedékhelyüket, úgy gondolta, hogy szembefordul a halállal. Titok volt.
Szemeibe lassan visszatért a bánat, lehajtotta a fejét. Nem tudott a másik shifu szemeibe nézni.
- Moses… mit keresel te itt?
Elég sokáig csak a néma csönd honolt körülöttük.
- Nehezen jönnek a szavak – törte meg a csendet Moses – csak gondolkodok, próbálom megfogalmazni. El akarok búcsúzni, de nem tudom, hogy hogyan kell, hogy méltó legyen…
- Búcsúzni?
Az ifjú shifu lassan bólintott.
- Miért?
Egyetlen szó, egyetlen kérdés. Egy kérdés, melyre a válasz oly hosszú, hogy az idők végezetéig lehetne rá választ adni. Egy kérdés, mely mindent megváltoztathat.
- Mindig próbáltam úgy viselkedni, hogy megfelelőnek tűnjek a csapat élére. Érett akartam lenni, de tudtam, hogy ez nem így van. Mindig felrémlik előttem egy-egy bizonyos éjszaka, a cellákról, s mikor rájöttünk, hogy Saya vére halálos. Most pedig a cél előtt gyávának érzem magam. El akarok tűnni. A múlt jó emlékei lassan a feledés homályába vesznek, a képei megfakulnak, marad a kétségbeesés, a félelem. Nem tudtalak titeket megvédeni…
- Moses! Ez nem így van!
- Már tudom, hogy milyen sorsot szántak nekem. Most ezért vagyok itt. – lassan felkelt a helyéről. Finoman kihúzta magát, tudta, hogy utolsó útjára indult.
Társa az arcát fürkészte.
- Moses… ne tedd meg. Tudod, hogy a remény hal meg utoljára.
Ez a kijelentés féloldalas mosolyt csalt a fiú arcára.
- Tudod miért? Mert ő a gyilkos.
Lassan, a sötétben megszólaltak az első madarak. Csiripelésük még álmatag volt, de ők már vidáman köszöntötték a hajnalt. Az ég lassan felderült. Különböző színek jelentek meg. Háborgott az ég óceánja, a felhők lomhán szelték át.
- Lulu ideje menned!
- Moses…
- Menj!
Válaszra nyitotta a száját a lány, de végül becsukta. Ő is tisztában volt mindennel. Lehajtotta a fejét, majd lassan eltűnt.
A fiú sokáig bámulta a helyét. Cseppnyi boldogság költözött a szívébe. Ez az érzés harcba szállt a kegyetlenül uralkodó fájdalommal. Egy valakit még is meg tudott menteni.
Lassan, büszkén emelte fel a tekintetét.
- Mindig is látni akartam egy napfelkeltét… - hangja rekedtes volt. Néhol a kíváncsiság is fel-felbukkant.
Ekkor a nap feltűnt a horizonton. Fényözön árasztott el mindent. A nap tiszteletparancsolóan emelkedett felfele, akár egy főnix madár. Legyőzte a sötétséget, hogy az újabb csatájuk előtt uralkodhasson egy kicsit.
Moses lassan lehunyta a szemeit, s hátradőlt. Felcsaptak a zöld lángok, melyek finoman ölelték körbe őt, hogy végül magukévá tehessék. Eltűnt.
Új nap köszöntött be. Valaminek a kezdete. Új dolgok születtek, hogy felfedezhessék a világot, hogy legyőzhessék a gonoszt. De eközben mégis… valami véget ért…