Álltam a labor ajtajában.Néztem ahogy életet adnak egy fegyvernek.Egy drága,halálos és átkozott fegyvernek melynek sosem szabadott volna létrejönnie.De mégis...A szívem szakadt bele ahogy néztem a csöveket ,a folyton sípoló gépen az EKG egyenes vonalát mi lassan cikázva kelt életre.És tekintetem el nem szakadt az infúzióról melynek tűje kíméletlenül mélyült a lüktető vénába.A fehér köpenyes emberek körülötte tobzódtak mint éjjeli lepkék a lámpa körül.Kábult extázis vetült rájuk a teremtés azon gyönyörében mikor a fegyver...egy fegyvernek nevezett istenség pillái megrezzennek.Ott feküdt az asztalon ezer szíjjal lekötözve mint valami béklyóba zárt veszélyes rab,hófehéren,hidegen mint egy drága porcelánbaba.Törékenynek tűnt.Hittem,hogy csak az a gyilkolásra programozott vadállat akiről annyi akta szól a barátságtalanul kongó laborban,de mikor már igaznak hittem volna balgatag érveim...felnyitotta a szemét.Teste minden izma visítva feszült,rémült tekintete vadul pásztázta a sikertől bódult kollégáim.Félelem döbbent könnyei szöktek türkizen ragyogó szemébe.Kiszáradt száját egy kétségbeesett jajjkiálltásra nyitotta ésremegve harapott ajkaiba mikor felfogta,hogy itt nincs ki segítő kezet nyújtana felé.Fekete tincsei csapzottan hulltak arcába mint egy zápor után előkerülő pulikutyának.Ahogy figyeltem úgy éreztem magam mint egy büszke szülő s egyben szerelmes asszony aki a világ végére is elmenne szívének urához.
Szemérmes figyelemmel követtem nyomon átszállítását az eddigi alanyokhoz,a kísérleteket miket rajta végeztek és az elkeseredett küzdelmet ahogy két kézzel makacsul kapaszkodott a hitbe,hogy élete a rácsokon túl is,hogy van egy hely számára a világban melyet csak a tesztek hosszú során át ismerhetett meg.Sajnáltam,...most az egyszer sajnáltam egy alanyt.Sok-sok embert,szörnyet láttam haldokolni és volt,hogy én adtam meg nekik a végső döfést,de csak most éreztem úgy,hogy ember vagyok és uralkodnak az érzelmeim az eszem felett. A kór ami őket pusztította,...a mi hibánk volt,mi rontottuk el.A kutatók,a laborban dolgozó embereknek nevezett hóhérok véges tudásának hála,átok gyors lefolyása tizedelte emberszerű teremtményeinket.Elkristályosodnak,összeroppannak,szétesnek darabokra anélkül ,hogy láttak volna mást a sötét vermeken kívül és hallottak volna mást a cella vasának kongásán kívül.Ő pedig megváltozott.A rémült kisfiú akit először láttam,teljesen eltűnt.Komoly lett,érett és hitet adó,mintha a mesterséges léte semmit sem jelentett volna és érzelmek szöktek fel a porcelánbaba hideg és üres mélyéből.Rettegve takarta el társai szemét ha más végórája az utolsó lehellet rángatózásaival ért véget és fogta be fülüket ha égtelen halálsikolyra nyílt haldoklók ajka.
Minden egyes nap félve léptem a laborba és habár nem hittem istenben ,imádkoztam ,hogy lelkem titkolt védence még éljen,még ott legyen sivár börtönében és várjon a megváltásra.
Sötét,hideg nap volt mint mindig.És a padló is hideg volt ahogy az üvegszekrény szilánkjai között feküdtem.Vér,vér és vér mindenütt.Az enyém,a katonáké,a kutatóké.Hallottam meztelen talpánat csattanását ahogy átlépkedett a hullák felett.Szemem előtt a világ már elhomályosodott de láttam véres nyomait is.Ott állt előttem és felemelte kaszáját.olyan volt mint a mesék rettegett Kaszása.Izmain folyt a veríték,zihált és már bontakoztak ki láthatatlan szárnyai mivel kiröppen a kalitkából.Féltem tőle és utáltam,de büszkeség is eltöltött,hogy képes volt kitörni börtönéből,lerázni láncait,örjöngve lemészárolni kínzóit,eltiporni a fenyegetést és élére állni egy maroknyi csapatnak kik még szívták magukba édes ígéreteit és magabiztos céltudatosságát.Hiszem,hogy győzni fog,...élni.Kár,hogy én már nem láthatom.Bármennyire is fáj,még el kell mondanom...muszály:
-Nyerj megváltást ,...Moses!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Figyelem!